Régi tervem megvalósításához fogtam hozzá. Az olajos férfi kosárlabda történetét szeretném bemutatni a birtokomban lévő fotók feldolgozásával, kronológiai sorrendbe állításával. Emléket teremteni az elmúlt időszakban szereplő játékosoknak, edzőknek, vezetőknek, akik tevékenységükkel hozzájárultak az Olajbányász kosárlabda kialakulásához, fejlődéséhez, létéhez. Kezdem az elején, hogy hogyan indult, kik indították, kiknek az érdeme, hogy ma és remélhetőleg a jövőben is lesz kosárlabda Szolnokon piros-feketében, Olajbányász színekben. S most következzen az eltelt hat évtized krónikája képekben a csapatról!

Az alábbi párbeszéd zajlott le 1959 márciusában Szolnokon, az akkori Alföldi Kőolajfúrási Üzem Kőrösi úti irodaházának első emeleti folyosóján:

Lőrincz Andor: - Te vagy az a mérnök, aki kosarazol?

Suba Sándor: - Igen, mérnök vagyok, és kosaraztam.

Lőrincz Andor: - Jó, akkor csináljunk egy kosárlabda szakosztályt.

És megcsinálták. Ők, ketten alapították ezt az Olajos kosárlabdát, amelyben most is pattog a labda, és nem is akármilyen szinten.

Lőrincz Andor, aki 1923-ban született Gyomán. Középiskoláit Szolnokon és Esztergomban végezte. Visszakerülve Szolnokra, Tiboldi Tiborral a Verseghy Ferenc Gimnázium testnevelőjével, - aki a szolnoki kosárlabdázás megalapítója volt – megszervezték a Szolnoki MÁV kosárlabda szakosztályát női és férfi vonalon. Élete összefonódott a kosárlabdával, élete párjával Sztankó Ilonával – aki többszörös magyar válogatott kosaras volt – sokat tettek a szolnoki kosárlabdáért. Bandi bácsi évekig részt vett az Olaj gazdasági vezetőjeként a sportkör munkájában. Ott volt mindenütt, ahol pattogott a labda, szervezte, irányította, szolgálta imádott sportágát. Betegsége ágyhoz kötötte, de látogatásaim alkalmával bebizonyosodott, hogy naprakész volt a csapatból. Rá jellemző szívóssággal küzdött a rátámadt kórral, bár érezte, hogy vesztésre áll. A mérkőzés véget ért, az idős spíler pihenőre tért 2011.04.04-én. Köszönjük Bandi bácsi, hogy most is zúghat még a „Hajrá Olaj”.

Suba Sándor, aki egy Baranya megyei kisközségben, Beremenden született 1934-ben, Mohácson járt iskolába, ahol megismerkedett a kosárlabdával, amellyel egy életre szóló kapcsolatot kötött. Érettségit követően a soproni Bányamérnöki Karon tanult tovább és az egyetem országos hírű SMAFC csapatában játszott. A diploma megszerzését követően az olajiparhoz került, az Alföldre. Edzője, szellemi vezére volt csapatunknak. Soha nem szakadt el a kosárlabdától, évekig kormányozta a megyei szakszövetséget is, de a szíve csücske mindig az Olaj csapata volt. Naprakész volt, követte az eseményeket, de az utóbbi időben nem jött ki a találkozókra, pedig hívtam, kérleltem. A múlt hét keddjén (2016.05.10.) kórházban volt, a pécsi mérkőzés idején. Tudósítottam a találkozó állásáról félidőben és a végén, de többé már nem tehetem. Emlékét tisztelettel és szeretettel őrzőm és őrzi mindenki, aki ismeri és pártolja az Olaj kosárlabdáját.

Köszönjük SUBA SÁNDOR!

Ahhoz, hogy az Olajos férfi kosárlabda a mostani szintre jutott sok ember áldozatos munkájára volt szükség. Az alapítók megteremtették a lehetőséget, hogy legyen szakosztály és a követők az utódok között mindig voltak, akik segítették a fejlődést, a továbblépés lehetőségét. A továbbiakban szeretnék emléket állítani azoknak ezen a fórumon is, akik részesei voltak annak, hogy most is létezik, él és van Olajos kosárlabda. Természetesen mindazok érdemei is elévülhetetlenek, akik egyszer is magukra vették és felöltötték a klub mezét és részvételükkel hozzájárultak a mozgalom sikeréhez.

Végezetül, de nem utolsó sorban, szót kell ejtenem a klub szurkolóiról. A hetvenes évek elején, amikor csapatunk az NB II-ben vitézkedett és a Közgazdasági Technikum tornaterme volt a szolnoki kosárlabdázás „fellegvára”, a Pap Géza által vezetett ificsapat játékosai alkották a szurkolótábort, valamint néhány régi kosaras, kosárlabda barát. Ötven, hatvan néző már teltházat jelentett a teremben. Jelentős előbbre lépés volt a MÁV csarnok felépülését követően, hogy ott is kapott a szakosztályunk lehetőséget edzésre, mérkőzésre. Felépült a Tiszaligeti Sportcsarnok 1975-ben. A kosarasok stabil NB II-esek lettek és 1977-ben bekerültünk a csarnokba, felemelő, jó érzés volt ott játszani. A nézők is szaporodtak, 200-300 fő már nézőcsúcsot jelentett. A nyolcvanas évek elejére a másodosztályban élcsapatok lettünk, egyre többen jöttek szurkolni. Volt egy rangadó az akkori riválisunkkal, a Hódmezővásárhely csapatával. A hajdani kemény mag a nagy lelátó bal oldalán tömörült. Szoros volt a találkozó, a szurkolóinknak nem tetszettek a játékvezetői ítéletek és ennek hangot is adtak. Az egyik sípmester Gidófalvy Kristóf volt. Megállította a játékot és odajött a kispadhoz (én voltam az edző) és azt mondta: „Attila azt a felső szektort üríttesd ki!” Felszóltam a fiúknak, hogy üljetek át a másik oldalra. Kristóf vette a lapot, elmosolyodott és fújta a sípot tovább. Ahogy a csapat egyre jobb lett, a szurkolók is egyre többen lettek. Már szűknek bizonyult a csarnok, bővítették a lelátót, igazi aréna lett. Az eltelt hatvankét év alatt szurkolók generációi nőttek fel, akiknél hitvallás lett az „OLAJ KOSÁRLABDA CSAPAT” és remélem még sokáig is az lesz.

Ez az Olaj kosárlabdájának képes története, folytatódni fog napjainkig és fokozatosan töltjük fel a fotókat.

A kivitelezés DEMECS BÉLA fiatal barátom önzetlen segítségével, munkájával jött létre!